Túladagolt valóság
A rendszer hányadéka, avagy a magyar drogpolitika közelről
A terv az volt, írok egy cikket a magyar droghelyzetről, Hunter S. Thompson foncsoros Saigon napszemüvegén keresztül. Érdekes fúziós kísérletnek, mondhatni a zsurnalisztika csimborasszójának indult a projekt, ez lehetett volna a magyar gonzó újságírás tortáján a pont. Aztán jött a valóság, és pofán baszott.
Sajnos a magyar fogyasztó is olyan, mint a társadalom: ketté van szakadva, nincs középút. Ahogy középosztály sincs, a végletek országa; felül a gazdag kokainisták, s alul a kristály és herbál zombijai. Semmi sem ilyen egyszerű, hogy egy mondattal leírjuk, s a társadalmat két részre osszuk. Akár írhatnék a kettő közötti, füves kutyapártról, de azt majd megteszi a mihazánk. Engem a főszerkesztő a zombik közé küldött. Riport a szegények drogjáról. Lali majd fotózza a hangulatot.
Nincs mese, útnak kell indulni. Le kell menni vidékre, találkozni az átlagmagyarral. Cinikus vagyok, de ha már az örökellenzék vezetői ezt mantrázzák… Aztán a dzsungelben jön a felismerés, hogy az átlagmagyar, kérem, az büdös. Változó arányban hónalj-, száj-, húgy-, és szarszag keveréke lengi körül. Az a baj ezekkel a politikusokkal, hogy kényesek. Ezek még a faszt is zsebkendővel fognák meg egy melegorgián.
Fotósommal jobb egybe még alig hagytuk el a rákospalotai KFC-t a pályán, ez a szerencsétlen már csomagolta ki az alufóliából a herbált.
— Mi a tökömet csinálsz? — kérdeztem tőle. — Most mentek el mellettünk a disznók.
— Nyugodj már le, szarnak azok ránk — nyálazta meg a fotósom pökhendin a besodort papírt, és már gyújtotta is. — Meg különben is, asszimilálódni kell, mint a zsidók. Beolvadok abba a faluba, mint a kaméleon.
— Cigányok.
— Mi?
— Abban a faluban kizárólag cigányok laknak, nem zsidók. De mindegy – hagytam rá.
— Ha én zsidó lennék, nem ennék rendőrt mert a rendőr az disznó — röhögött fel a fotósom a semmiből, mintha csak ő találta volna ki ezt a dumát. — De kiszáradt a szám. Meg ez a kurva sok fény. Hallod, múltkor beküldtek toxikológiára, mert túlgyógyszereztem magam, és olyan arcokat láttam, hogy fél évig biofüveznek, és az ember nem tudta, hogy mi hány óra, ...izé, meg akart mindenkit szurkálni.
— Bicskád add már kölcsön.
Azt gondoltam a fotósom ki fog tisztulni, mire megérkezünk. A polgármesteri hivatalban nekitámasztottam a falnak, és mondtam neki, kattintgasson. A polgármester asszony és egy képviselő fogadott minket. Mindketten romák. Üdvözöltek, egy szar kínálós kávé után bekapcsoltam a teló hangrögzítőjét, hadd tolják a mondókájukat. A képviselő kezdte:
— Megmutatom neked ám majd Halmajugrát. Egy nagyon gyönyörű település egyébként, jó fekvésű, Mátrához, Gyöngyöshöz közel, jó iskoláink vannak, gyönyörű szép óvodánk. Van egy sportcsarnokunk, teljesen felújított. Ezzel a faluval nem lenne gond, ha nem lennének dílerek és orgazdák a faluban.
Monoton kattog a giccses falióra. A polcon, a fickó mögött fekete bólogatós kutya, mintha nem is egy közintézményben ülnénk, hanem egy Zsiguli hátsó ülésén a 80-as évek végén. Meg is jelent az orromban az a kárpitba beivódott, nikotinnal keveredő, összetéveszthetetlen szovjetautó-szag. Közben már a polgármester asszony beszélt:
— Ami nagy bánatom, hogy korábban is voltak drogproblémák a településen, de ez az utóbbi két évben olyan szintre emelkedett, hogy nagyon sok a drogos fiatal. Sok a drogterjesztő. És itt a kristályra kell gondolni, ugyanis a településen csak az van. Csak a kristály, amit mi sem tudunk, hogy miből állítanak össze.
— Kristály? — eszmélt fel a fotósom kásás hanggal. — Akkor miért ezt a moslékot szívtam. Rosszul vagyok, főnök.
Kellemes mosolyt erőltettem az arcomra, ügyet sem vetve, hogy a fotósom végül valóban beolvadt. Pontosan olyan fehér volt a pofája, mint mögötte a fal. Végig kellene hallgatni ezeket az embereket, visznek egy kört a faluban, aztán húzhatunk el innen. Ehelyett ez az idióta faszfej csinálja itt a balhét.
— A kolléga viccelődik, ilyen karakter, mindene a poén — legyintettem negédesen, — tessék csak folytatni.
— Ez ötven fő simán megvan — vette vissza a szót a képviselő. — Sajnos tizenkét évestől teljesen fölmegyünk ötven évesekig, és itt éjszakánként szó szerint élet van. Napközben alszanak, már ahol tudnak, éjszaka meg kijönnek. Szemeteseket borítanak fel, kukákat ürítenek ki, hogy mi az, ami található benne, ami mondjuk egy forintnál többet ér.
— Nem bántanak senkit — próbált tompítani a nő, kevés sikerrel —, nem mennek oda valakihez, hogy elvegyék a pénztárcáját, vagy ilyesmi, hanem inkább a lopások. Tehát hogyha elfogy a pénz, és neki kell a drog, akkor kis értékű lopások vannak főként.
— Rozika! Ami egy forintnál többet ér, és mozdítható, azt el is mozdítják, ki is viszik. És mennek az orgazdához, beváltják drogért, vagy pénzért. Én azt mondom, hogy már az orgazda lehet díler is, mert ha jó cuccot visznek neki, akkor ő ad helyette kristályt.
Végre kezdett érdekes irányt venni a beszélgetés, amikor a fotósom a szőnyegre hányt. Hivatkoztam a gyanús, káefcés vödrös csirkére, és takarítást ajánlottam, majd feladtam a mentegetőzést:
— Nem tehet róla szegény, eredetileg román, de magyarrá szerettük!
Furán néztek, szerintem romának értették, amit mondtam. Jó vendéglátóként elutasították, hogy én takarítsak, mondván majd egy közmunkás megoldja pikk-pakk. Cseppet sem bántam, ritka undorító látvány volt. Úgyhogy tragikus hirtelenséggel a kis 206-ost kipörgetve a havas úton, Pécs felé vettük az irányt.
Általában egyedül dolgozom. Fotósommal először a gödöllői, HÉV-es sztorin melóztunk együtt. Röviden a történet, a vonatokat ellepték a drogosok, mindenki panaszkodik. A kerepesi polgármester üti a vasat, menjünk, beszéljünk vele.
A fotósom szerint úgy autentikus (ennél a szónál még a mutatóujjával leírt körrel is nyomatékosított) ha HÉV-vel megyünk ki. Örs vezér tér, reggel nyolc. Kolléga a hüvelykujj-körméről szívta fel a spurit.
— Hali, sorry. Alig aludtam, be kell lökni a napot — köszöntött.
Úgy érzem rossz képet festek a fotósomról. Ő díjnyertes sajtófotós. 2023-ban ellopták a telóját, és valaki (becsületes megtaláló) végigfotózta vele a diáktüntetést a Karmelita előtt. A képek meg mentek fel az iCloudba, választott egyet és nyert. Hideg profi. Győztes típus.
Most, mint a mérgezett egér, suhan ide: “Itt egy tű!” Suhan oda: “Ideszartak!” Villan a kocsi túlsó felén: “Itt egy betépett csöves!”
— Te meg ne kamerázz, mert felnyomom a seggedbe, bazmeg! — hallottam hátulról a betépett csövest.
Safety is the number one priority, úgyhogy megkerestem a szundikáló, pókhasú rendészt, intézkedjen. Leszállította Kistarcsánál — a fotósom. Számokértem.
— Be volt tépve, így nem utazhat — mondta a sárgamellényes.
— Akkor már nem inkább a csövest kellett volna?
— Hülye vagy? Ki tudja mit tolnak ezek. És ha bökő van nála? Múlt héten a kollégát fülön harapta az egyik, baszod.
Egyedül érkeztem Kerepesre, Gyuricza úr már a megállóban várt türelmetlenül. Tekintélyt parancsoló, drabális ember. A szemén látszik, hogy menekülés közben is tarkón lőne. Bele is vágott a közepébe, pedig még el se indítottam a felvételt:
— Van itt két szegregátum, az egyik Kerepeshez, a másik Kistarcsához tartozik. Mind a kettőben, közvetlenül nem bizonyíthatóan, de mindenki által ismerten, drogot árulnak, és mint valami drogturizmus jelleggel érkeznek ki a HÉV-vel a vásárlók. Aztán elfogyasztják, amit éppen vásároltak, és utána bódult állapotban, van, hogy a zöldterületeinken találjuk meg őket, illetve jelentik a problémát a HÉV-en. Felerősödött a jelenség, mióta a Hős utcai lakótelepet gyakorlatilag a nyolcadik kerületben megszűntették, és az ottani fogyasztói kör jelentős mértékben, most már innen szerzi be magának az anyagot.
Mintha egy járási rendőrségi szóvívőt hallgatnék. Kellett emlegetni őket, pedig ki sem mondtam háromszor. Megjelent a készenléti rendőrség Mercedes kisbusza, Gyuricza ott is hagyott engem, hogy szelfizhessen velük. Jómagam nem kedvelem az egyenruhásokat, a fotósom szerencsére nem volt még ott, ő egyenesen parázik tőlük.
A polgármester a klasszikus korbács és kenyér taktika spektrumán értekezett a bordósapkásokkal:
— Időnként tapasztaljuk azt, hogy a készenléti rendőrség munkatársai megerősített jelenlétet biztosítanak itt Kerepesen —száraz kenyér. — De amikor igazán szükség lenne rá, az délután 5 és este 11 óra, ugye akkor történik a rajzás, akkor indul meg a kerepesi Walking Dead — korbács. — De hát, azért bármikor örülünk Önöknek —penészes kenyér.
Nem, ebben a városban nem jó pszichedelikus kábítószereket fogyasztani. Itt már maga a valóság is túl beteg. Ez az az ország, ahol a problémás embereket vagy áttoljuk másra, vagy bezárjuk a hűvösre kicsit. Segíteni bárkin is? No fuckin’ way. Hölgyeim és uraim, íme a magyar drogpolitika. A valóság túl beteg.
A fotósom megérkezett a következő járattal, így mehettünk a körútra a városba. Amit láttunk, attól még mindig hányigerem van, úgyhogy inkább bemásolom dr. Móró Levente tudatkutató szavait: “Az új pszichoaktív anyagok, most már több, mint tíz éve hathatós részei a hazai szerfogyasztási kultúrának. A szegények drogjává váltak, ami kifejezetten igaz a herbálra, meg a kristályra. A herbálnak hívott dolog, az egy szintetikus kannabinoid. Gyorsan kialakítja a toleranciát, ezért muszáj emelni az adagolást. A tiszta hatóanyagot ráviszik egy növényi hordozóra, és ezt körülbelül olyan tízszeres túladagolással, hogy a sok éve, napi szinten többször használók is érezzenek valami hatást, és ezért sok a túl potensre kevert herbál a piacon. Nagyon erős kannabinoid túladagolásos hatásokat élnek meg, ami inkább olyan bénultság, ez a tipikus colstok alakzatban állás. “
Ha majd kérdezik a szerkesztőségben, miért nincs illusztráló fénykép, akár el is mondhatom az incidenst, mely során Gyuricza úr, miközben két, Pestről jött, szétcsapott zombit zavart el a parkból, véletlenül a fotósom is száműzte. Pedig bárki láthatta, hogy teljesen más szer hatása alatt volt, és ott lógott a nyakában a gépe. Kicsit rágta a száját, és talán izzadt. Legfeljebb ennyi volt a bűne, meg az, hogy a polgármester elmondta, nem tűri a drogosokat a városában. Szegény pára, ma már másodszor dobták ki. A drog rossz, értem?
— Belenézel, megnyomod a gombot, és csókolom — kezdte a szakmai továbbképzést a fotósom — A lényeg, főnök, hogy ne legyen homályos. Az a halálom.
— Ez a munkád, Lalika, ne bassz már fel, hogy nem csinálsz képeket — mondtam neki, talán ingerülten.
— Én nem megyek ilyen pszichók közelébe, oké? Rám néz, levágja mi van, benntart, lekötöztet, meg a lófaszt. Para az egész. Kiszállok a szálláson.
Szemelyácz János dokihoz tartottunk Pécsre. Az additkológus-pszichoterapeuta az INDIT közalapítvány egyik épületében várt ránk egy interjú erejéig. Helyesebben most már csak rám.
Meg kell vallanom, korábban voltak csekélyebb alkohol problémáim, és az egyik alkalommal pszichiátrián ébredtem. Egy rögtönítélő bíróság mindenféle szedett-vedett tagokkal (egy se volt jogász) úgy döntött korlátozzák személyes szabadságomat. Smasszerszerű ápolók, drogfüggők, alkeszek, effektív bolondok, az ajtón nincs belül kilincs — mint egy rossz rémálom; ez egy egyirányú út. Csak bejárat van. Az egyik pszichológus a foglakozás során azt találta mondani: “Ide úgyis mindenki visszakerül.” Csak magamban jegyeztem meg: “Te biztos, mert itt dolgozol, de én tuti nem!” És tessék, itt vagyok újra...
A doki kísértetiesen hasonlít az én főorvosomra a zártosztályon. Szeme alá sűrű ráncokat rajzolt a pia, vagy valami más. Valamiért az a képzetem, hogy az összes ilyen figura valamilyen szer rabja. Pia, drog, kurvák, kártya, csoki, mit tudom én, de egyik se tiszta. Mindig csak a mocskos előítéletek. Körülnéztem van-e kilincs, felvétel indul:
— Úgy haladt át rajtunk és tett tönkre rengeteg életet ez a drog és ez a probléma, hogy a döntéshozóknak, a szakminisztériumoknak nem sikerült elérni az ingerküszöbét —csapott bele in medias res a doki, amikor a kristályról és herbálról érdeklődtem.
— Tíz évvel ezelőtt voltak sokkal elterjedtebbek ez a dizájner drogok —folytatta, —és aztán ahogy húzódott vissza 2015-16-tól, akkor végül is nagyjából a szegregátumokban maradt meg. Használják ezeket mások is, de ma már azért zömében csak ott.
A fotósom parája rám ragadt, mert úgy néz rám a doki, mintha itt akarna fogni, és lekötöztetni. Miért jut ilyen eszembe? Mi ez a pánik? Hiszen ez egy segítő központ, nem zártosztály. Ő pedig egy normálisnak tűnő orvos. És van kilincs. Ha ki akarok menni, kimegyek. Nem zárnak be többet, nem!
— A szegregátumokban azt gondolom — folytatta, — hogy kezelés szempontjából ezeknek az embereknek nem addiktológiai segítségre van igazán szükségük, hanem szociális munkás segítségre, munkahelyre, oktatásra, segíteni, hogy élhető körülmények között éljenek az emberek. Magyarországon a rehabok nagyrészt nincsenek is tele, meg rengeteg alkoholbeteg van a drogrehabokban.
— Mi segítene akkor?
— Teszem azt olyan közösségi rendszereket csinálni, ami vonzó lenne, ami tényleg mutatna új, akár alternatív utakat. Hogyan tudom magam jól érezni, hogyan tudok relaxálni, hogyan tudok aludni. Hogyha ez jól működne, akkor nyilván ezekből a rendszerekből csak azok az emberek kerülnének el osztályos rehabilitációs rendszerbe, akiknek valóban szüksége van rá. Szükség lenne olyan rehabokra, amik korai fejlesztő módszerekkel dolgoznának, akár gyógyszert adva azoknak, akiknek arra van szüksége, mert már olyan szinten ment tönkre a központi idegrendszer.
Gondoltam, egy kicsit provokálom a dokit:
— Abban az esetben, ha szigorítanának, a szabálysértés nagyobb összegű lenne, vagy ha mindenesetre a kriminalizációt erősítenék, akkor annak milyen hatása lenne ezekre az emberekre?
— Semmilyen — mosolygott rám. — Szerintem ők annyira törvényen kívül léteznek, hogy semmilyen hatása nem lenne. Lehet, hogy akkor azt érné el a rendszer, hogy aki nem szegregátumban él, vagy van még veszíteni valója, azok még kevésbé használnák. Bár azt gondolom, hogy a kokaint, meg a heroint, meg a füvet is büntetik régóta, aztán végül is még mindig itt vannak.
Könnyen lehet kisebb figyelemzavarban szenvedhetek, elkalandoztak a gondolataim. Fura mondatok kavarogtak a fejemben:
“Abban a társadalomban, amelyikben mindenki bűnös, az egyetlen bűn, ha valakit rajtakapnak.”
— A szellem már nem visszadugaszolható a palackba, tehát valószínűleg az európai, és az észak-amerikai civilizáció is azt fogja látni, hogy tulajdonképpen a THC egy olyan molekula, amivel együtt lehet élni, és ez meggátol akár mondjuk ilyen borzalmaknak a ránk ömlését, mint amit itt a dizájnerőrület jelentett, jelent.
A hosszúra nyúlt interjú után ki kellett szellőztetnem a fejem, nehéz gondolatok, amiket a doki megosztott velem. Általában nem tűnök összeszedettnek, de becsszó, készültem a beszélgetésre. Így megtudtam, hogy 2020-ban megszűnt a nemzeti drogstratégia, és nem készült új, alkoholstratégiánk pedig nem volt soha. A magyar kormány rendészeti eszközökkel próbálja a helyzetet kezelni, miközben ez láthatóan eredménytelen. A magyar emberek brutális állapotban vannak, és ha a függőségek, magas szinten pörögnek egy országban, az nem csak drog vagy alkoholprobléma. Súlyos személyes sorsok húzódnak meg, mintha az emberek igényelnék a filmszakadást.
Este volt már, mikor végre megérkeztem a szállodába. Ki kellett autóznom a városból mire találtam normális grapefruitot a fotósómnak. Vidéken jobban igényli a szervezete C-vitamint. Meg a tequilát. Amikor benyitottam, a szobában ült, meglehetősen zaklatottan egy szál alsónadrágban, lehajtott fejjel.
—Leálltam, főnök. Én, ezt a salviát soha többet —szólt kásásan, továbbra is szőnyeg mintáit bambulva.
—Na?
—Hát tudod, a srácnak nem volt épp füve, adta ezt. Látnokzsálya, vagy mi a tököm. Mondom, szabad a délután, besodortam. Na, de idefigyelj, most tényleg komolyan. Ha véletlenül is eszembe jutna, bármikor! Ne engedd! Kérlek, ígérd meg!
—Mi történt, Lalika? —most már aggódtam.
—Azt haluztam, hogy egy hétig... egy héten keresztül, hogy... hogy... Szájer József szakállába száradt geci vagyok. Tudod te miket láttam, bazdmeg, mit éltem át? Tudod te?!